Álomfogó

Sosem értettem, hogy mik azok a tollal díszített, felfüggesztett valamik, amik minden ajándéküzletben és vásárban megtalálhatóak így vagy úgy. Nem is nagyon érdekelt igazán, de a húgom azt mondta, hogy "Kellene nekem egy álomfogó, töltöttem le képeket, szerintem te is meg tudod csinálni. Én azt szeretném, ha te csinálnád meg." Erre én: "Az mi? Jaj, az a tollas izé? Oké, nézzük meg." Láttam sok verzióját, tetszettek is, főleg azok, amik csipkéből készültek, de a húgom ragaszkodott hozzá, hogy eredeti legyen, vagyis a "hálós" verzió. 

Nem tudtam, hogy miből készüljön az alap, aztán eszembe jutott, hogy lehet kapni drót nyaklánc-alapokat, ami kerek. Be is mentünk a város egyetlen hobby-boltjába és mit ad Isten? Csak úgy felakasztva ott sorakoztak több méretben az álomfogó-alapok. :) Megvettük és elhatároztuk, hogy közös munkával fogjuk elkészíteni életünk első álomfogóit, merthogy rögtön kettőt szeretett volna, egyet otthonra, egyet pedig abba a lakásba, ahol egyetem alatt lakni fog.

Ma bejött reggel hozzám, megreggeliztünk, megkávéztunk, aztán nekiláttunk. Összesen 4 órát vett igénybe, de élveztem. Közben beszélgettünk és olyan jó volt látni, ahogyan a kezeim között lassan megszületik az, ami nem tökéletesen, de hasonlít a képeken szereplő álomfogókra. Jó volt együtt dolgozni, főleg azért is, mert ő soha nem szállt be az ilyen tevékenységeimbe, most meg, így, hogy óvónéninek készül, kikívánkozott belőle is egy kis ügyeskedés. 

Először körbetekertem az alapot selyemszalaggal, aztán egy szamárvezető fotó segítségével el kezdtem hímzőcérnából kialakítani a hálót. Kintről befelé haladtam, aztán belefűztem egy gyöngyöt a közepébe. A húgom feladata volt a tollak elhelyezésének a koordinálása. :)

Fázisfotókat elfelejtettünk készíteni, de tervezem, hogy az én álmaim is csapdát kapjanak, úgyhogy azt majd lépésről lépésre megmutatom. 

Ezek pedig ilyenek lettek:

Ez a kicsi, direkt ferdén....na jó véletlenül, de mindenkinek azt mondjuk, hogy így akartuk. :)

Ez pedig a nagy:

Cipő új ruhában

Történt egyszer, hogy megláttam álmaim fűzős cipőjét, egy gyönyörű, teljesen egyszerű, sötét zöld manócipőt, én csak így hívom. Imádtam, az anyaga sem szintetikus, sokan kérdezték, hogy honnan van, nagyon örültem neki na. :)
Aztán valamilyen véletlen folytán belerúgtam valamibe - nem emlékszem rá, hogy hol és mikor - és kiszakadt az orra. Szegényt már nem tudtam hordani és nagyon sajnáltam. Aztán gondoltam egyet, mert hát nem az a könnyen megválok tőle típus vagyok, úgyhogy elővettem egy zöld, virágmintás anyagdarabot és bevontam a cipő orrát és a sarkát. Olyan lett, mintha így vettem volna. Újjászületett!

Ezen kísérletemen felbuzdulva a húgom megkért, hogy alakítsam át az ő manócipőjét is, mert kiszakadt a sarka. Sokáig halogattam, de a tegnap eldöntöttem, hogy nekilátok. Csak egy anyagdarabra volt szükség, hobbyragasztóra, ecsetre, ollóra, valamilyen írószerre és némi türelemre. Levettem a mintát a cipő sarkáról, nem volt nehéz, mert egy díszítő varrás van rajta, úgyhogy annak mentén sablont rajzoltam egy papírra, amivel beborítottam a cipőt. Ugyanígy tettem az orrával is. Ezután kivágtam az anyagot, beragasztóztam az újrahasznosítani szánt területet és beborítottam a virágos anyaggal, aminek szöszölődése miatt nem tudtam az éleket szépen eldolgozni, főleg a talpánál, ezért azt selyemszalaggal elfedtem. Nyilván egy cipőkészítő vagy egy suszter jobb munkát végzett volna, de én büszke vagyok rá!

Ilyen volt:

És ilyen most:

  

Transfogaras

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy mindig mást akarunk. Bárcsak eljutnék Írországba, bárcsak magasabb lennék, bárcsak egyenesebb lenne a hajam és a sort még hosszasan folytathatnám. Ezekről lassan, de biztosan kezdek leszokni, már gyakorlom azt, hogy vegyem észre a körülöttem lévő dolgokat. És ha már észre vettem, értékeljem is. Na így van ez a nyaralással is. Bár mondjuk nekünk soha nem volt olyan, hogy nyaralni megyünk valahová, otthon állatok voltak, azok miatt csak annyira tudtunk elmozdulni, hogy estére hazaérjünk, egyszer mondjuk kimentünk a magyarországi rokonainkhoz egy hétre. De ez volt a csúcs. Utána pedig annyira nem volt szabadidőm, hogy szintén nem fért bele az 1-2 napnál tovább tartó kiruccanás, úgyhogy nálam ilyen, hogy Görögország, Horvátország tabu volt, de még a Fekete-tenger se nagyon jöhetett szóba. Legalábbis nyaralás szó alatt, mert a munkám miatt utaztam én eleget, sok országban voltam, de nem akkor, amikor akartam és nem a barátaimmal. Úgyhogy ez a része az életnek még felfedezésre vár, de nagyon is ott van a céljaim között, hogy egyszer eljutok Hollandiába és megnézem a tulipán mezőket, hogy elmegyek a Művészetek Völgyébe, megnézek egy előadást a Szegedi Szabadtérin satöbbi-satöbbi. 
Viszont van jó oldala is ennek a "rövidpórázos" dolognak, mert így sorra fel tudom keresni a helyi kincseket. Erre adott alkalmat a múlt hétvége is. Z-vel és a szüleimmel elmentünk és megnéztük a Transfogarast és a Transalpinát, ami tudtom szerint a világörökség része. Kőkemény két napot ölelt fel az utazásunk, ami fantasztikus volt és régóta először tényleg jelen tudtam lenni ott, ahol vagyok. Nem gondolkodtam máson, csak köszönetet éreztem azért, hogy egy kicsit a szüleimmel lehetek, hogy Z-nek is kijutott egy kis szabadság és tátottam a számat, és nem győztem nyugtázni magamban, hogy ilyen szép helyen élünk. Mert ez a miénk. Egy kicsit messze van tőlünk, de a miénk. Fantasztikus volt, ajánlom mindenkinek, ennél jobb rekreációt (jelenleg) nem is tudnék mondani.....Na jó, egy wellness hétvége valami csodálatos Aqua Parkban lehet, hogy felvenné a versenyt. 
A fotók magukért beszélnek.